III. Andrást, az Árpádok férfiágának utolsó tagját 1290. július 23-án koronázták meg Székesfehérváron. Az elmúlt évtizedek belháborúitól, az osztrák-és a cseh, valamint a tatár betörésektől sokat szenvedett ország lakossága a központi hatalom erősödését várta az új királytól. Az egyház reformokat, a főurak hatalmuk megtartását tartományi méretű birtokaikon és befolyásuk növekedését az udvarban, a köznemesség beleszólást a politikába, a köznép pedig nyugalmat várt. Az utolsó aranyág” bármennyire is törekedett arra, hogy megszilárdítsa családjának sok évszázados hatalmát, nem bírt az ellenerőkkel és letörött.

III. András Velencében született Morosini Tomasina és „Utószülött” István fiaként. „Utószülött” István, II. András fia volt, akiről Magyarországon azt tartották, hogy nem a királytól származik, hanem annak udvaroncától, akivel a király fiatal felesége Beatrix összeszűrte a levet. Az uralkodó halála után állapotosan elmenekült Budáról, félve néhai férjének fiától az akkor trónra kerülő Bélától. IV. Béla sosem ismerte el testvérének Istvánt, aki Magyarországtól távol, anyját korán elveszítve árvaként nőtt fel.  István fiatal évei alatt rokontól rokonhoz csapódva beutazta Itáliát, hogy aztán Velencében állapodjon meg, a városállamnak dózsét is adó Morosini családnál. Itt született meg fia András, akit abban a bizonyosságban neveltek fel, hogy lesz ő még magyar király. Tudni kell, hogy az Árpád–ház leányágáról származó fiú örökösök már a gyermektelen Kun László idejében aspiráltak a trónra származásuk kapcsán. Azonban, amíg a fiúágon él Árpád leszármazottja, addig az számított.

Kun László halálakor András Bécsben volt Habsburg Albert vendégeként „házi őrizetben”. Albert herceg megszállva tartotta Nyugat-Magyarországot. Andrást szerzetesi ruhában csempészték ki Bécsből a titokban hozzáküldött magyarok. Személyét tekintve egyetértés volt mind az egyház, mind a tartományurak többsége között. Azon kívül, hogy Árpád vérének tartották - és feledték azt a rágalmat, hogy nem II. Andrástól származik - alkalmasabbnak tartották őt a trónra, mint a leányági örökösöket. Andrást megválasztották, bár származása révén is elfoglalhatta a trónt. A főrendek nem  bántak vele olyan tisztelettel, mint nagyhírű elődeivel, viszont az ország lakossága és a köznemesség feltétlen híve volt, mert nem akartak idegen uralkodót. A király a koronázását követő évben visszafoglalta Nyugat-Magyarországot Habsburg Alberttől, körülvette seregével Bécset. Albert herceg- miután látta, hogy nem bír a magyarokkal, ha azok összefognak - lemondott követeléseiről a hainburgi békében. A sikeres kezdés után a főrendek kimutatták a fogukat. Ugyanazt a játékot űzték vele, mint elődjével, Lászlóval. A rosszhírű nyugat-magyarországi Kőszegiek elfogták, bántalmazták királyukat, mert az a hainburgi béke értelmében kötelezte őket, hogy rombolják le váraikat. Akkor engedték el, amikor elérték azt, amit akartak. A királynak a várak mintegy ötöde volt a kezében és számottevő katonai erő nem állt rendelkezésére a kunokon kívül. A köznemesség nagy része a tartományurak hűségén volt. Külső támogatásra nem számíthatott a velencei rokonságon kívül. II. András elvette a lengyel Fennena hercegnőt, ebből a frigyből születik Erzsébet. Feleségének halála után, 1295-ben Albert herceg leányával, Ágnessel köt házasságot. A király legfőbb támasza édesanyja volt, Tomasina, aki a 1293-ban érkezett Magyarországra. Az erélyes asszony segítségével sikerült sereget gyűjteni, és az Anjou–párti tengermelléki lázadókat leverték. A külpolitikai sikerek fényét beárnyékolta a tartományurakkal való viszály. A nápolyi Anjou–udvar érdekeit képviselő IV. Miklós pápa követe megérkezett 1291 végén, hogy a főpapságot meggyőzze arról, hogy András helyett a leányágról származó Martell Károly trónigényét támogassák. Azok azonban elutasították. A követ érvei meghallgatásra találtak mind a tengermelléki uraknál, mind a Kőszegi családnál. Az árulóknak Martell Károly hatalomra kerülése estére nagy területeket ígértek hűbérbirtokul. Az Anjou befolyás a konszolidációt megakasztotta.

III. András uralkodása alatt történt meg a rendi állam kereteinek kiépítése.  1290 decemberében az óbudai országgyűlésen döntések születnek, amely a nemesség és az egyház befolyását erősítette, a tartományurak hatalmát korlátozta, a királyi birtokok, és az örökös ispáni címek adományozását tiltotta. A királyi tanács tagjai támogatták András trónra kerülését és birtokokat kértek és kaptak. Mindez ellent mond a meghozott döntéseknek, mert a király, hogy biztosítsa a tanács tagjainak hűségét, máris megszegte a határozatokat. Két hónappal később Gyulafehérváron megerősítette az óbudai pontokat, és nemességet adományoz az erdélyi szászok vezetőinek, valamint rendelkezéseivel segíti a kereskedelem és a városiasodás fejlődését. A konszolidáció sikerét a fentiekben vázolt, a pápa által támogatott Anjou politika és a főurak lázadásai akasztották meg. 1298-ban az egyház kezdeményezésére a pesti domonkosoknál újra megerősítették az óbudai határozatokat, azzal a céllal, hogy kötelezik a királyt annak végrehajtására. A határozatok meghozatala a főurak és az új esztergomi érsek Bicskei Gergely nélkül történtek. Az érsek– pápai nyomásra az Anjou utód, az akkor még gyermek, a korán elhunyt Martell Károly fia - Károly Róbert pártjára állt. A gyűlés után a király a két legerősebb tartományúr ellenében szövetséget kötött a kisebb hatalommal rendelkező urakkal. A király ezzel a szövetséggel tudta hűségnyilatkozatra bírni Kőszegi Ivánt és Csák Mátét. Még abban az évben III. András apósát, Albertet segíti meg a német királyi cím elnyerésében. A két nagyúr behódolása, apósának támogatása, az 1298-as törvények meghozatala a központi hatalom erősödését vonta maga után. András is megkezdi a hűbéresi rendszer kiépítését. Azonban 1300 augusztusában a nápolyi udvar ismét lázadásra bírta a tengermelléki urakat. 1300 októberében váratlanul elhunyt II. András legerősebb támasza, édesanyja. 1301. január 14-én követte őt fia, az Árpádok férfiágának utolsó tagja. A király híveinek véleménye szerint anya és fia gyors és váratlan halála mérgezésnek tudható be.

 III. András elődjével ellentétben a papság és egyes főurak, valamint a nemesség támogatásával sikeresen konszolidálhatta volna az országot, azonban a pápa által támogatott nápolyi udvar folyamatos beavatkozása a magyar belügyekbe, valamint a tartományurak túlhatalma megakadályozta a királyi hatalom erősödését. Mindez utat nyitott a következő évtized „kiskirályainak” anarchikus uralmához.

Kökény Ferenc