Albrecht Dürer a XV. század végén még pokoli harcos démonok képében ábrázolta azt a sötét erőt, mely az emberiség, illetve az akkori európai kultúra pusztulását okozza majd. Képei ma is találóak, csak a végzet angyalai ma nem lovagló fenevadak, hanem bankárok.

Az a gazdasági folyamat, ami napjainkban végigsöpör térségünkben, nagyjából tíz évvel ezelőtt már megjósoltatott, korunk Nostradamusainak azonban nem volt szükségünk isteni sugallatra, közgazdász végzettségükhöz elég volt némi józan ész és tisztesség. Mert azok a pénzügyi folyamatok, melyek a kilencvenes években meggyökeresedtek a nemzetközi pénzügyi világban, azonnal kannibál módjára szabadultak rá a valódi, termelésalapú gazdaságra. A bankárok, brókerek, pénzügyi tanácsadók manipulatív beavatkozásai borzalmas torzulásokat okoztak néhány éven belül és végső soron a piac maga is kiköpte volna vadhajtásait, ha nem történik meg az, ami végül bekövetkezett: a liberális pénzügyből politika lett, beszivárgott a fejlett és kevésbé fejlett országok törvényhozásaiba és megszületett az új, minden eddiginél ellenőrizhetetlenebb és kiszámíthatatlanabb szörny: a piaci folyamatokat már nem a valós nemzetgazdasági folyamatoknak rendelték alá, hanem éppen fordítva: sorra születtek azok a politikai döntések, melyek a monetáris és fiskális pénzügyi mutatványokat emelték oltárra, hovatovább kanonizálták.

Magyarország, az eminens

Talán nem is csoda, Magyarország gazdaságpolitikája az elmúlt huszonegy évben éppen ebbe a folyamatba illeszkedett bele tökéletesen. Igaz, ez így pontatlan, nem illeszkedett, hanem szabályosan beleerőszakolták. A nemzeti vagyont valójában már a nyolcvanas évek közepére felélték a posztkommunisták, hiszen egy fenntarthatatlan gazdasági modellt finanszíroztak – hitelből, ami bizony a piacgazdaság törvényszerűsége, a tényleges felélés az évezred utolsó évtizedében vált valósággá a privatizációs folyamatokkal, de a termelő csatornákat a mindenkori kormányok nem állították helyre, ellenkezőleg, felszámolták a még működő iparágakat is és ugyanaz volt akkor is a jelszó, mint most: az ideáramló működő tőke majd mindent megold, multik nélkül egyszerűen nem megy. Jól tudjuk azonban, mennyivel több pénzt tüntettek el a külföldi nagyvállalatok, mint amennyit visszapumpáltak a nemzetgazdaságba.

Ezzel párhuzamosan a Magyarországon kiépülő, nagyrészt szintén külföldi tulajdonú bankvilág éppen úgy kivette a részét az értékpapírpiacokon való zsonglőrködésből, miközben a piaci viszonyokhoz képest méregdrága hiteleket folyósított a honi magánszférának. A magyar gazdaság a kétezres évek első felében köszönte szépen, jól elvolt, mert gyakorlatilag a nagy nemzetközi pénzügyi lufi infúzióján tengődött, no meg azon, mert ennek ellenére a termelői szféra is kezdett éledezni. Csakhogy az alrendszerek finanszírozása (nyugdíj, társadalombiztosítás, önkormányzatok) így is évről-évre nagyobb hiányt eredményezett és ehhez még hozzájárult egy sorozatos kötvénykibocsátás az állam részéről, ráadásul deviza alapon. A forint viszonylagos stabilitását elméletben már 2006-ra elveszítette, a visszaesés már akkor elkezdődött, csak a számadatok meghamisításával (Gyurcsány – Veres páros) még ideig-óráig képes volt fenntartani a látszatot, de a valóság az volt, a magyar gazdaságot már ezekben az években is a virtuális értékpapírokon keletkezett haszon tartotta víz felett, pontosabban, annak az illúziója, hogy létezik ilyen vagyontömeg. Most már tudjuk, hogy tulajdonképpen nem létezett.

Ecce Európa

Már az elején is írtam, ez nem egyedi helyzet, Magyarország csak másolta más nemzetek felelőtlen példáját, illetve elfogadta a nemzetközi pénzügyi körök diktálta feltételeket. Hiszen ugyanebbe a folyamatba bukik bele november végére Görögország, ez a veszély fenyegeti Olaszországot, Spanyolországot, Portugáliát és a legújabb jelek szerint Franciaország sem ússza meg.

Az újabb kötvények kibocsátása merőben felesleges (a magyar kormány múlt heti próbálkozása teljes kudarcba torkollott), mivel minden ország gazdasági teljesítménye egyre szűkül, pénzügyi ereje a túlzott eladósodás és a hatalmas államháztartási hiány miatt hanyatlik és ezért éppen hitelképessége romlik. Az ázsiai országok pedig mindezt nem fogják finanszírozni – hatalmas különbség van ugyanis kelet és nyugat között: Oroszország, India, Kína, de még Brazília gazdasági filozófiája teljesen más, ezek az országok a hitelrendszert a termelés-kereslet egyensúlyának rendelik alá. Ahhoz, hogy az európai gazdasági régió megmeneküljön, több százmilliárd euróra lenne szükség, de ezt a kelet nem fogja kifizetni, mivel mindannyian tisztában vannak azzal, hogy ez az összeg éppen a gigantikus hiányok eltüntetésére szolgálna. Éppen a bankok konszolidációjára menne, hogy a pénzintézetek továbbra is fizetni tudják a betétesek hozamait, illetve, hogy további hiteleket legyenek képesek folyósítani. Csak ezt az összeget már lehetetlen leltárba venni, leírni, pont azért, mert több évnyi nem létező, virtuális vagyon csupán, ami csak elektronikus értékpapírszámlákon létezik, hiszen a gazdasági társaságok eszmei értékei, melyek a tőzsdéken szerepelnek, meg sem közelítik ezeket az értékeket.

A nagy bumm

Reális veszély tehát a csődhullám, és az unió politikusai bármennyire is szeretnék, képtelenek kezelni a helyzetet. Többségük ugyanis ugyanebben a neoliberális pénzügyi politikában szocializálódott. Emlékezhetnek még önök is egy cicerói képességekkel megáldott szocialista (!) miniszterelnökünkre, aki a bankárvilágból jött és oda is távozott. Beszédes adat az is, hogy a szexuális botrányba keveredett Dominique Strauss Kahn, az IMF egykori elnöke még a francia szocialisták lehetséges elnök-jelöltjeként is szóba került. Amit fentebb már jeleztem, éppen ez a legnagyobb baj, az értékpapírpiac, no meg az abban lezajlott, kimondhatatlan összegű manipulációk gyűrték maguk alá a tényleges piacot és a gazdasági politikát, nem pedig fordítva.

Magyarország pedig nagyon súlyos bajban van, talán azóta, hogy 1848-ban kilépett a feudalizmus világából, sohasem volt ilyen nehéz helyzetben. Az államháztartási hiányt Matolcsy György miniszter kétségbeesetten próbálja lefaragni újabb leépítésekkel, adónemekkel, de akkora hitelspirálba kerültünk, ahol a korrekció, még a legsúlyosabb megszorítások árán is csak szépségtapasz lehet ideig-óráig. A legfrissebb adat, hogy a 2012-es költségvetés hatályba lépése előtt másfél hónappal máris 200 – 250 milliárd forint kiigazításra szorul, mivel a kormány néhány hónappal ezelőtt még másfél százalékos gazdasági növekedéssel számolt, most már kilenctizeddel. Meggyőződésem, hogy még ez a prognózis is túlságosan optimista, ami azért baj, mert egyértelmű, hogy a november elsején megemelt adók, meg a jövő év elejétől hatályba lépő új adónemek, illetve a kormány további kiadáscsökkentő intézkedési is kevesek lesznek. Ami azt jelenti, hogy jövőre még keményebb megszorításokra lesz szükség. Pedig a magyar társadalom, a kis-és középvállalkozók egészen biztosan nem lesznek tovább terhelhetők, a huszonhét százalékos ÁFA óriási érvágás lesz mindenkinek, ami a fogyasztói árindexet is tovább rontja majd.

A legrosszabb még hátravan. Az uniós piacok összeomlása azt eredményezheti, hogy Magyarország még azt az olcsóbb, silány minőségű élelmiszert sem kapja meg, amit most a hipermarketekben megvásárolhat, mivel a termelés mindenhol minimum akadozni kezd, rosszabb esetben leáll. Ez komoly élelmiszerár-emelkedést produkálhat, esetenként hiányt. Korábbi írásomban már utaltam arra, hogy a jelenlegi állapotában a magyar nemzet nem termel még annyi élelmiszert sem, amennyi önmaga számára szükséges és elérkezhet a legrosszabb: Magyarországon éhínség alakul ki. Ahol pedig az emberek ölre mennek egymással néhány hagymáért, vagy burgonyáért, ott elszabadul a pokol.

Van megoldás?

Megoldás mindig, minden esetben létezik, még akkor is, amikor az összeomlás réme már puszta valóság. A gondolat persze elsőre szürreálisnak hathat, de maga a helyzet még inkább az. Tény, a mai magyar gazdaság önmagától nem képes kilábalni, sem talpra állni, ehhez túlságosan beteg. A megoldás most valóban egy kétlépcsős, rendkívül bonyolult folyamaton múlik: első, a meglévő hitelállomány újratárgyalása, minden hitelezővel külön-külön. A Jobbik már többször hangsúlyozta, most is ezt teszem, nem arról van szó, hogy holnaptól egyetlen fillért sem fizetünk vissza, ez gyakorlatilag lehetetlen és aki mást mond, nem tudja, mit beszél, de számos más megoldás van: az átütemezés, a kamatok újratárgyalása és lecsökkentése, esetleg régi hitelek részbeni elengedése. Ezzel párhuzamosan pedig más hitelezőkhöz kell fordulnunk, hogy a napi likviditási egyensúlyát az állam megőrizze, hogy a nyugdíjak, az egészségügyi szolgáltatások, a gyermekek után járó állami támogatások ne akadozzanak, csak az új hitelezők ezúttal máshol vannak. Ott, ahol felkel a nap. A hitelt nem az unió közös alapjából kell biztosítani, sem az IMF-től, ezek ugyanis nem engedik, hogy a kapott összeget a gazdaság talpra állítására és a honi gazdasági szereplők feltőkésítésére és teljesítményük fokozására biztosítsuk. Márpedig nekünk, magyaroknak most pontosan ez az érdekünk.

Törökország, Irán, Kína ugyanis jól átgondolt nemzeti stratégia mellett lehetnek természetes üzleti partnereink, ők azok, akik a már említett termelés alapú gazdaságban hisznek. Ezektől az országoktól lehetne hosszú lejáratú, alacsony kamatozású hitelt felvenni olyan kondíciókkal, melyet csak részben kellene visszafizetnünk, egy része pedig olyan beruházások képében ölthetnének testet, melyek talpra állíthatják a mezőgazdaságot és a feldolgozóiparunkat, stabil munkahelyek százezreit teremtve. Ráadásul a késztermék, vagy akár a nyersanyag e keleti országokban azonnal fizetőképes piacra lelnének. Ezzel párhuzamosan a magyarországi bankszektor is olyan megreformáláson mehetne keresztül, mely azt eredményezné, hogy a pénzintézetek ismét a valódi gazdaság kiszolgálói legyenek, természetes, de egyensúlyban létező piaci szereplőkként.

Másképpen nem megy. És csak percek vannak hátra.

Csanádi Gábor Ferenc – barikad.hu